Ez egy jó kérdés... Néha nagyon, de nagyon de elmondhatatlanul nagyon elegem vaaaaaaaaaaaaaaaaan. Pont idevág Kepes András Kaiosz c. írásának pár sora (Psziché magazin, bedilizett anyáknak kötelező olvasmány) ami mindent elmond egy-egy napról: "Az az anya, aki sohasem gondolt arra, hog a gyerekét lemészárolja, a férjét szíven szúrja, és ő maga kiugrik egy toronyházból, alighanem elfojtja mindezt." Persze ő is azt írta le amit már Vekerdy is, hogy egy anya kissé meg is bolondul, pláne a mai elvárástengerben. Semmi újat nem írok, ha azt mondom, a mission impossible 1-128. részig forgatókönyve kutya fa...a ahhoz képest, amit egy nap le kell navigálni. És még nem is iskolások... Mi lesz akkor?! Azt is meg fogom oldani. Mert minden csak RAJTAM múlik. Ez a legnagyobb igazság amit az anyaságom lassan 5 éve alatt megtanultam saját magamról és saját magamtól. Ez minden területre igaz. A kezdődő elmebajomra, és arra is, hogy mit teszek meg egy nap. A legnagyobb kínok kínján (erről bővebben: Segítség nélkül témában majd a későbbeikben) tanultam meg, hogy meg igenis képes vagyok rá, és meg fogom, és meg is tudom csinálni. Apukám: Mindent ki kell bírni mondását átírva, Mindent ki lehet bírni. Mennyivel másabb. Ma pl. pont bedepizhettem volna, de vagy a bennem tomboló 22hetes magzat adta a hitet, vagy csak simán az elmúlt 3 év amit 2 gyerekes anyaként tengettem, de nem borultam ki. Persze Apuci biztos mást gondol a szituról, azonban engem se ő se más véleménye marhára nem tud érdekelni. Mert eleget éltem úgy, hogy azon agyaltam, jajj a Mariska néni mit gondolhat, hgoy most megint kiabálok a gyerekkel, amiért nem érti hogy ne álljon a radiátoron az ablakban, vagy ne próbálja ki a vízakna fedlap teherbíró képességét, mert esetleg a 12 kilója ellenére mégis az akna mélyén találja magát aztán meg ha túléli akkor a sürgősségi gyerekosztályon... Na ezek már baromira nem izgatnak. Na nem a gyerek, hanem Mariska néni.... Ahogy az sem hogy anyám, anyósom, főnököm, az óvónő vagy a szomszéd anyuka mit gondol. Hót totál teljesen mindegy. Én megbékéltem elcseszett önmagammal, innentől kezdve már nem is látom magam annyira elcseszettnek, sőt néha kifejeztten büszke vagyok magamra hogy ezt a napot is túléltem, és senkit nem nyírtam ki a családomból, max 2 pókot, meg véletlenül egy csigát, mikor mentem a boltba... Egy gyerekesként még azon paráztam,hogy nem szoros e a pelenka és kap e levegőt alvás közben, és nem akad e torkán a ropi mikor túl gyorsan kapja be... de hála az Életnek, Sorsnak, Butthának, nemtomkinek lassan három gyerekesek leszünk, és talán végre 34 évesen eljutottam a belső békémig, és addig hogy megbocsátok magamnak, ha valami nem sikerül, és megpróbálom máshogy, jobban, de a világért se ostorozom magam. Nem engedhetem meg magamnak, és senkinek nem lenne hasznára ha befordulnék. Pláne nem a gyerekeknek. Nekik egy nyugodt, türelmes (na ez a kettő azért nem mindig jön össze) szerető anyára van szükségük, akiben minden pillanatban érezhetik a támaszt. Ez nem az élére vasalt zokniktól (vannak ilyen elvetemült bezzegháziasszonyok.. én még a vasalót se üzemeltem be kb 1 hónapja) meg a patika tisztaság, és múzeumszerű rendtől van. Hanem pusztán a mérhetetlen szeretettől amit adni lehet nekik, jajj a krvva terhességi hormonok már megint túltombolnak, és megint nagyon szeretem a világot.... 

Fentiekhez kapcsolódva úgy lehet még kibírni, hogy látni kell hogy mit miért teszünk. Nem azért szültem őket, hogy én legyek a mártír aki feláldozta a 30as éveit a kölkökért, hogy ne legyen soha karriere. Mert hogy nem lesz mostanában, az tuti, mert nem erre vágyom. Segítséget kérek, ha arra van szükségem. Hogy ez Apuci (igaz jóóóóóó sokszor el kell mondanom, hogy öntsd már ki a vizet a szárítóból lécci) vagy egy babyszitter, vagy egy pszichológus, vagy a barátok, vagy a szoptatási tanácsadó, anyós, gyerekorvos, vagy a védőnő de kérdezek, kérek és nem szégyenlem, hogy nem megy, nem tudom, nem sikerül egyedül.  - Nincs ebben semmi szégyen, aki szerint meg igen, az próbálja ki, és csinálja utánam. Mert senki nem tudja milyen más bőrében... Lehet pofázni, meg okoskodni, de mindig azt gondolom aki nem tapasztalja meg ugyanazt, annak fogalma sincs róla milyen. Mindegy hogy most milyen témára gondolok. 

Nem utolsó sorban kell egy mentsvár, hobbi, akár több, ami feltölt. Ha ez nem lenne, tényleg meg lehetne hülyülni magától az anyaságtól is. Nekem eddig a maratoni nyelvtanulás, a barátok, a szigorú ÉN IDŐ, (ami van hogy napi 5 perc volt amikor még dolgoztam... kb amielőtt felkeltek reggel, és elindult volna a reggeli őrület... ) vagy épp ez a blog ami kimenekít a valóságból, vagy egy kávé, egy magnum, valakinek egy cigi vagy egy vodka meg a rum, de kell ahonnan erőt merítsek, merítsünk, hogy túléljük azt a 20-25 évet (ki milyen gyors egymásutánban pottyantotta porontyait) amíg hátra dőlhetünk, és végre elmehetünk akár kikapcsolt mobillal egy 3 napos hétvégére pl. .a barátnőnkkel. Igaz Crystal??? Eljön még a mi 0-24 órás én időnk, és nevetve gondolunk háromgyerekes anya kínjainkra, meg arra milyen piszok nehéz volt néha egy-egy óra is a vásott kölkökkel. De mikor annyira szeretnek minket, hogy ilyenkor már minden büdös húzásukat megbocsátjuk, mikor végre vízszintesbe kerültek, és édesen alszanak, akkor annyira de annyira azt érzem, bármit kibírok, és megéri értük annyi nehéz nap:))) 

csók, puszi: Dilisanyu