Ezer éve készülök, hogy végre elkezdjem. Most végre itt vagyok. Egy alszik, egy a kanapén óbégat (Anyaaaaa, cumit kérek)  és a legkisebb ugrifüles még a pocakban.  Itt köszönöm meg a bíztatást, Juttának, Andinak és Crystalnak, akik már most alig várják, hogy újabb és újabb posztokkal boldogítsam őket is:) Kicsit régen írtam, bocsi, de 25 hetes kis csajjal a pocakban este inkább kidőltem, minthogy a laptopot püföljem. Bízom benne, hogy sokaknak segít amiket írok. Nem tudom, hogy a google romlott el, vagy valóban nem léteztek 2-3 gyerekes anya blogok mikor még itthon küzközdtem egy síró bigyóval meg a egy anyamajmával és én is totál tanácstalan voltam, hogy ezt mégis hogy fogom csinálni. Sok időbe telt mire beláttam, hogy pszichológus nélkül nem tudok rendet tenni a fejemben. Volt megoldás mindenre, csak kicsit nehéz volt felismernem :) Valahogy túléltük azt az extrém időszakot amíg a nagy ovis lett, és már csak 1 gyerek volt itthon nonstop, de nem ismételném meg. Mert szörnyűséges volt. De komolyan. Nem az hogy két gyerekem van, mert az egy csoda, sőt hogy három lesz az meg pláne, hanem az a magány és a tanácstalanság, és a hogyafrancba oldjam meg érzés.... Első gyerekes anyukák írnak kétsébeesett blogokat depresszióról meg arról a sokkról, hogy mit éreztek, amikor hirtelen otthon maradtak egy ordító csecsemővel, és senki nem mondta meg nekik, hogy mégis hogy csinálják. Mindenféle anya-panasz fórumok ugyan léteznek, de amint valaki felvet egy témát a többi anya tigris cafatokra szedi, és szerencsétlen azt is megbánja, hogy egyáltalán beregisztrált. Na ezért én nem is fórumozok... Két kisgyerekes életről már sokat nem tudok írni, de amíg még tart, igyekszem:)